A TETÕN
(Az Operaház kupolája, tetején a Gyõzedelmes Apolló szobra. Az alkonyi égen csillagok. Körben háztetõk, lámpák, templomtornyok a távolban. Párizs éjjel. A lépcsõházból világosság szûrõdik fel. RAOUL és CHRISTINE érkeznek sietve, a lány félõrült a rémülettõl, a fiú folyton a szavába vág, hogy nyugtatni próbálja.)
RAOUL
Miért hoztál fel ide?
CHRISTINE
Veszélyben voltunk!
RAOUL
Ránk várnak lenn!
CHRISTINE
A Fantom! Ott könnyen megtalál!
RAOUL
Christine, ezt nem mondd!
CHRISTINE
Végez velem!
RAOUL
Ne gondolj erre!
CHRISTINE
Vérszomjas gyilkos! Nem fél senkitõl.
RAOUL
Lázálom! El fog tûnni!
CHRISTINE
Az Operaház Fantomja ha kell, hát újra öl!
RAOUL
Hidd el, hogy ez az egész csak mese,
mert nincs, nem létezik a Fantom!
CHRISTINE
Ember vagy állat ez? Gyilkol, ha kell!
RAOUL
Ember vagy állat ez? Piszkos kis árny!
CHRISTINE
Mindenhol megtalál! Hogy bújjak el?
RAOUL
Törvényen kívül áll, úgy véli tán!
KETTEN
Sejtelmes látomás, kit rejt a mély.
A Fantom, ez a titokzatos lény
CHRISTINE
rég bennem él.
RAOUL
rég benned él.
Ne félj! Csak képzelgés a Fantom!
CHRISTINE
Raoul, ott jártam!
Nála jártam, a rejtekén,
ahol minden kis fényt
lassan elnyel a mélység...
mélység...
Raoul, én láttam!
Még az arcát is láttam én!
Bárcsak feledni tudnám, de nem megy,
mert formátlan, borzalmas arc,
amit elrejt a mélység...
mélység...
(Transzban, majd egyre nagyobb elragadtatással.)
Ám ha szólt, mégis átjárt ez a fénylõ hang,
aztán szárnyára vett egy bûvös dal,
bennem zengett, s a lelkem égig szállt!
Ilyet még soha nem éreztem tán.
RAOUL
Amit hallottál, álom volt csupán!
CHRISTINE
De milyen más, amit két szemében látsz...
Csak fájdalom, esdeklés és rajongás.
RAOUL
Christine! Christine!
FANTOM (nem látjuk)
Christine!
CHRISTINE
Mi volt ez? | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
