Erik tűnődése az Operaház tetején alkonyatkor.

Alkonyat. Lángol az menny. Vörös tűzrózsák nyilnak az égen. Sose láttad még napfényben az arcom. Jobb is így.
A fény forró, véres könnyként hull az arcomra. Vagy talán én sírok.
Milyen mérhetetlen magas. Belátni egész Párizst. Látni az embereket, ahogy élik az Életet. Mennyien vannak...színes kaleidoszkópja a világnak.
Áhitatos, ünnepélyes csend. Végső tisztelet a Fény haláltusájának.
A Nap is csak egy nagy, vörös szem. Sugarai simogató kezek. Lágy csókok. Megértően, közönyösen, vakon osztja bájait.
Behunyom a szemem. A fekete semmiben néma hangjegyek tűnnek fel, majd el.
Táncoló alakok.
Színes fények.
Szép semmik.
Felnyitom a szemem. Díszes karnevál, halotti tor az égben. Táncolnak és zokognak az angyalok. Talán még Isten is rápillant a világra.
A felhők is oszlani kezdenek. Bársonyos ajkak puha szirmokká feslenek szét. Majd csak cseppekre bomlanak. Atomokra. Végül eltűnnek.
Langy őszi eső hull. Meghasadok fekete álarcom mentén, ahol az égi áldás ér. Szentelt víz. Áldozati bor. Hulló vér a Sebekből.
Már elveszik a világ. Múlik a pillanat. Utána kapsz, mint ébredéskor az álom lepkéjének. Hasztalan futsz. Végül már csak kimerülten bámulsz utána.
Mi érthető volt, most titokká válik.
Ilyenkor elhallgat az Ember. Elcsitul a vihar. Megáll az idő.
Érezd az elmúlást.
A szabadságot, mi olyan közel van, hogy megízlelheted keserédes ízét.
Ilyenkor döntenek úgy az emberek, hogy elmennek. Megfordulnak, és az ellenkező irányba indulnak el. Felállnak, és kisétálnak az ajtón.
Hova? Maguk se tudják.
Talán csak hozzám, belefúlni az Averne tóba, elveszni a díszletek között.
Talán ismeretlen országokba.
Oda, ahová viszi őket a lábuk.
Ilyenkor megértik a Létet. Eltépik a láncot. Nem engedelmeskednek saját és mások vágyainak és akaratainak.
Ők azok, akiket látsz az út szélén bandukolva, egyedül.
Ők azok, akik ülnek a tenger partján, hallgatva a hullámokat.                                                                                
Ők azok, akik éjszakánként a szabad ég alatt fekve bámulják a csillagokat.
Csavargók. Semmittevők. Mihasznák. Akikről még a családjuk se beszél.
Szabadok.
Ez az ő halálos bűnük. És nem sírnak érte.
Cak néha.
Titokban.
Mikor a lángrózsák hullatják a szirmaikat.

by Phanatic