Christine és a Zene Angyala.

Újra itt van. Mindig eljön, mintha tudná, mikor van szükségem az ő torz varázsára.
Elém veti magát, sír, könyörög, átkozódik.
Imádkozik..hozzám, a Zenéje Angyalához.
Lealázza magát, mintha valami állat volna. De tudom, hogy Ő az erősebb. Érzem, amikor rám néz, amikor énekel...olyankor én vagyok a rabszolga, és Ő az úr. Úgy irányít a hangjával, mint egy marionett bábut.
" A végzet egymáshoz láncolt örökre..."
Hozzád..örökre..de kihez? Mégis, ki vagy te? Bukott angyal, ki leköltözött a mélybe, a szemfényvesztés és ihlet tüzébe burkolva magát, hogy ne kelljen látnia förtelmesen csúf arcát?
"Nem vagyok se angyal, se szellem, se fantom..Erik vagyok!"
Erik! Könyörülj! Engedj el!
"Gyere! Higgy bennem! Akik hisznek bennem, feltámadnak! Indulj! Akik hisznek bennem, nem tudják, mi a halál!"
Ó, dehogynem..mindig érzem a nyílt sír hidegét, valahányszor rád nézek.
"Gyere! Higgy bennem!"
És én hiszek..hiszek, mert mást nem tehetek.
Mert félek tőle. Mert borzadok. Mert gyűlölöm. Mert imádom...
"Miért sírsz? Tudod, hogy fájdalmat okozol vele."
Belenézek a ragyogó aranyszemébe. Szenvedély lobog benne. Mindent elemésztő vágy.
"Szeretlek, Christine."
Igen. Én gyűlöllek és imádlak. Rettegek tőled, de vakon bízok benned. Borzadok tőled, de istenítelek...
Igen. De mindez túl kevés....túl kevés a szerelemhez.

by Phanatic