Árulás Apollón Lantjánál és az elveszett gyűrű.

Semmi nem látszott, csak egy tovatűnő, gyors villanás. Gyilkos, bűnbánó szemek tekintete, melyet hirtelen elkapnak, mihelyt találoznak egy másik szem vallató sugarával.
Suttogás..gyors, izgatott, összeesküvő hang..egybefonódott árnyékok, sitetős léptek: arcok, melyek eltűnnek a sötétben, a soha vissza nem térő pillanatban.
Mihelyt elhal az utolsó halk szó is, megelevenedik a tető. Mintha csak erre vártak volna: árnyékok jelennek meg, táncoló figurák, mind a párkányon állnak, lengenek, mutatnak a mélybe, meresztgetik fagyos szemüket. Rég elhunyt öngyilkosok árnyai, akik visszajárnak, újra meg újra átélni a sebességet, a zuhanást, az utolsó perc kapkodó gondolatait. Újabb halál előjelei, várják társaikat, hogy együtt járják végtelen keringőjüket az Operaház ódon falai között.
Aztán hirtelen eltűnnek. Hagymázas álmokként, lázas elme korcs szüleményeiként tűnnek el, csak néma kacagásuk visszhangzik:
- Nemsokára követni fogsz!
Csend lesz. Fojtogató, fülledt csend. Sötét alak surran szoborról szoborra, rejtőzködve a holdvilág elöl. Aztán megáll. Hosszú ideig bámul a mélységbe. Majd mint egy macska, elkezd lassan lefelé kúszni.
Megkapaszkodik a sudár Athéna szobor hideg márvány kezében, hozzásimul a lágy ívű jón oszlopnak. Hosszú léptekkel rója a viharvert párkányokat, míg végül a földre érkezik. Járása nem kelt nagyobb zajt annál, mint mikor egy kígyó vonszolja lassú testét a nyirkos fűben.
Keres valamit. Arany villanást, megszegett esküt, hamis ígéretet.
Aztán meglátja.
Milyen szép, milyen nemes. Sima, egyszerű, kikerülhetetlen. Ezért adta, egyszerű alkutárgy: megvéd, megóv a veszélytől. Tőle. De Ő nem tudja magát megóvni önmagától. Hazugság ez is, mint minden más. Szép hazugság. Mégis...
Hűvösen simul az ujjára. Ez nem egyszerű alku. Ez egy börtön. Egy bilincs.
Aranybilincs.
"A végzet egymáshoz láncolt örökre..."
Most eltépted a láncod, nézd, mit tettél. Nincs már, ki megvédjen tőlem. Nem tehetek semmit.
"...Erik! Erik! Könyörülj rajtam!..."
Látod, mennyit ér az Élet? Csak egy pillanat.
"...Meneküljünk!..."
Nem mész sehova, drágám. Itt maradsz velem, mert már nincs kiút. Már nincs eskü, mi kötelez.
Lehullt az aranybilincs.

by Phanatic