"Apám egy Angyalról mesélt/ Várom, hogy eljöjjön rég...."

A percek hoznak valamit, majd elviszik.
Valamit. Talán a Létet.
Nem fájt. Kellemes volt a maga szürkeségében. Magányában.
Egyik nap olyan volt, mint a másik. Egyhangúan teltek a percek, múltak az órák, szálltak az évek.
Az Élet csöndesen elment mellettem. Nem hittem, nem gondolkoztam, nem éreztem. Marionettként táncoltam, és csak néha töprengtem el azon, milyen titokzatos hatalom mozgatja tagjaimat, viszi helyettem is a Létezést.
Talán már az is Ő volt. A vihar, a sötétség, mely hátulról lepett meg, de előbb égi fénybe burkolta világom.
Elkábultam. Hibáztam.
Az Opera olyan hely volt, ahol könnyen el lehetett tévedni. Ki tudja, lehet, hogyha egy fehérre meszelt, egyszerű szobában kísért meg, nem engedek hívó varázsának. De az Operában..minden megtörténhet.
És én még mindig csak gyermek voltam. Kicsi Lotte.
Gondoltam mindenre és semmire. De ezt nem láthattam előre.
Tisztán emlékszem a napra, amikor megszólított.
Szürke októberi reggel volt. Korán bementem a színházba, mint mindig, csakhogy egy kicsit egyedül lehessek a színes, festett díszletek és finom jelmezek között.
Titkon reméltem, egyszer talán úgy eltévedek, hogy nem találok vissza. Hogy eltűnhetek az Operában.
Ha tudtam volna, hogy így beleveszek a hazugságok színes forgatagába, nem kívántam volna. Csak órákon múlt az Életem.
Öltözőm akkor még egyszerű volt. Nem voltak virágok és rajongó levelek, hosszú selyemruhák és hamis ékszerek.
Életunt kis kezdő balerina, átlagos hanggal. Hervadó virág. Jeges, téli égbolt.
Sápadtan álltam a tükör előtt. Megfakult festményre emlékeztetett az arcom. Eltűntek a fiatalság üde színei.
A csönd fullasztó, nehéz bársonypalástként terült rám.
Három év síri csendben.
Aztán meghallottam a Hangot.
Később sokszor hallottam énekelni, hangja mindig megbűvölt és feledtetni tudta iszonyatos arcát. De sosem felejtem el, milyen volt először hallani.
Először csak lágyan susogott, de mintha mindig is szólt volna valahol mélyen bennem. Olyan, mint amikor a tükörben ráeszmélsz magadra. Megdöbbensz. Idegen, mégis ismerős. Mintha mindig ismerted volna, de csak most látod először.
De aztán felerősödött. Éneklő lélegzetvétel. Nem lehetett megkülönböztetni az éneket és a zenét.
Nem értettem, mit mond. Mégis éreztem a vágyakozást, azt a mérhetetlen szenvedélyt, ami kicsengett a szelíd akkordok közül. Telhetetlen, fenséges életről, távoli országok misztikus tájairól mesélt. A párás ködökbe burkolódzó, kifürkészhetetlen Jövőről.
Percekig mozdulni se bírtam. Nem lélegeztem. Annyi minden kavargott bennem. Éreztem, hogy a közönyösség, mint száradt festék olvad le rólam e forró, selymes zuhatag alatt.
Létezés a Nirvánában. Féltem, hogy akár egy mozdulatommal összezúzom ezt a csengő üvegpalotát.
Aztán mintha álomból ébredtem volna fel.
A Hang elhallgatott. Egyre távolodott. Követték a színes képek, csalóka ábrándok. Néha még visszaintett. Hívott magával.
És én mentem.
Kereste, lázasan kutattam az ismeretlen Hang iránt, aki Pygmaliónhoz hasonlóan életre keltette az én hideg márványlelkemet.
Tudni akartam, kié lehet ez a vágy, ez a szomj az Élet és a Szabadság iránt.
De csak néptelen folyosókat, kietlen szobákat találtam. Sivár díszletek, szürke, megkopott jelmezek. Nélküle minden közönséges és kiábrándító volt.
Fáradtan tértem vissza a szobámba. Gerincemen végigcsorgott a verejték. Arcom holtsápadt volt, szám kiszáradt, szemeim élettelenül meredtek maguk elé.
Látnom kellett volna, mennyire kiszolgáltatott voltam. Csak egyszer hallottam, mégis élni nem tudtam nélküle. Mint sivatagban az eltévedt vándor a vízre, úgy várt az én kitikkadt lelkem a zenére. Mint egy ópiumfüggő.
Lerogytam egy székre. Egész testemben remegtem. Bűnösnek éreztem magam. Úgy éreztem, cserbenhagytam a Hangot. Hívott, de én nem mentem vele. Számított rám, és én megfutamodtam.
Ekkor kezdtem el kissé ráeszmélni magamra. Ekkor jutott eszembe az Apám és a Zene Angyala.
Lehet, hogy...képtelenség. De mi más lehetne a magyarázat? Megígérte. Ő sosem hazudna nekem.
Mindenki hisz a csodákban, amikor azt hallja, hogy ismertelen országokban, messze tőlünk egy ember feltámadott, beszélt a Megváltóval, vagy hallotta egy Angyal hangját. Csodálkozunk, tán egy percre elképzeljük, mi lenne, ha velünk történne meg mindez. De legtöbbször csak vállat vonunk: mesebeszéd.
De mégis...
Aznap mintha révületbe estem volna. Sokszor kiestem a ritmusból, nemegyszer elbotlottam és minden ének, legyen akár a legtisztább szoprán is, szinte sértette a fülem. Mégis milyen halandó ének mérhető egy Angyal zenéjéhez?
Mert a lelkem mélyén már elhittem a csodát. Bár láttam volna tisztábban.
Este kétségbeesetten tértem vissza az öltözőmbe. Még a visszhangját se hallottam a zenének. A csalódottság keserű könnyei mosdatták arcom. Már kételkedtem abban is, hogy hallottam-e egyátalán a Hangot. Kételkedtem a saját épelméjűségemben is.
De csak addig, míg be nem csukódott mögöttem az öltözőm ajtaja. Akkor újra megszólalt. Most valami mást énekelt ugyan, mégis ezer közül felismerném. Ő volt az.
Olyan hirtelen szólalt meg, hogy kábulatomban meg kellett kapaszkodnom egy szék karfájában. Valamiféle románc lehetett, talán hallottam már. Ám így teljesen más volt. Egekig magasztalta ezt az egyszerű kis szólamot. Ismerős hangok egy ismeretlen hangszerből. Halandó ének egy halhatatlan előadásban.
Aztán elnémult, mintha elvágták volna.
- Nem menj! Maradj! Énekelj! - nem ismertem rá a hangomra. Mint a zátonyok közt vergődő hajótörött utolsó segélykiáltása.
Legnagyobb megdöbbenésemre, és válaszként titkos reményeimre, megszólalt.
- Christine.. - hangja érezhetően férfihang volt, mégis olyan fenséges, lenyűgöző, lágyan behízelgő, finoman határozott, mintha egy angyal szólt volna a felhőkön keresztül.
- Ki vagy? - más vágyam se volt, csak megtudni a választ erre a kérdésre.
- Nem kell mindennek nevet adnod, amit látsz, vagy látni vélsz. Attól fogva kötődsz hozzá, így sokszoros fájdalmat okozol magadnak, ha elveszíted.
- De téged nem foglak elveszíteni, ugye? Velem maradsz?
- Csak akkor, ha szüksége van rám, Christine. Ameddig úgy kívánja. - akkor boldog voltam, de hazudott nekem. Velem maradt, ó igen. De mikor már kiátkoztam az életemből, mikor már visszakívántam a pokolba, ahonnan feljött hozzám kísérteni, nem ment el. Velem maradt a végsőkig. Talán szégyellem, de én is vele maradtam. Hozzá bilincselt a hangja.
- Úgy hát maradj. Segíts. Kérlek...
- Bízzon bennem, Christine. Ha látom, hogy méltó a barátságomra, magával maradok.
Elhallgattam, haboztam. Aztán mégis megkérdeztem.
- Láthatom valaha?
Felsóhajtott.
- Talán...
Ezután már hiába szólongattam. Kétségek közt hánykolódtam, és másnap reggel a szokásosnál is előbb értem be a színházba. Most nem mentem felfedezni az Operaház rejtélyes világát, nem merengtem órákig egy homályos teremben, elrejtve a mesék és csodák egész tárháza mögé. Egyből az öltözőmbe rohantam. Semmi nem változott, mégis minden más lett. Ragyogtak a tárgyak, aranyszín sugarak táncoltak a levegőben. A tükörből most nem egy sorvadó liliom nézett rám. Egészen meglepett ez az élettel és álmokkal telt fiatal, üde lány. De most nem értem rá ezzel foglalkozni.
Éreztem, hogy itt van, nem akartam egyetlen pillanatot sem elvesztegetni, de nem tudtam, hogyan is szólíthatnám meg.
- Itt van? - hangom csak félénk rebegés.
- Hát visszajött? - talán még szebben szól, mint amilyenre emlékeztem.
Nem tudtam, hol van, így csak forgolódtam a szobában, mindig abba az irányba, ahonnan hallani véltem. Hasztalan volt; szinte körülölelt a hangja, simogatóan és gyengéden, mint a langyos, puha víz.
- Hogy szólíthatom?
- Kinek hisz? Ki vagyok?
Most, vagy soha. Valerius mamára és az szívemre hallgatva suttogva feleltem:
- A Zene Angyala.
Nem felelt.
- Ön az?
Semmi.
- Válaszoljon! - szinte elsírtam magam. Nem veszíthetem el, pont most! Nem, belehaltam volna, ha a Hang elhagy. Könnyek csorogtak le az arcomon. Hát így ér véget?
- Hát hitt bennem?
Szinte felkiáltottam a megkönnyebbüléstől.
- Soha nem felejtettem el.
- Akkor hát az Apjának nem kell csalódnia magában. Ő küldött engem, rám bízva, hogy törődjek magával, a jövőjével. Nem tudná elviselni, ha az a sokéves, kemény munka mind semmivé válna. Ha a hangja nem lenne tökéletes, isteni hangszer.
- Miért nem Ő maga jött?
- Nem teheti.
- Miért nem?
- Christine...kételkedik bennem? - hangja szemrehányóan csengett. - Azt hiszi, becsapnám?
Nem tudtam, mit higgyek. Tudtam, hogy Apám, ha tehette volna, maga jön el értem. Viszont az angyal, a Hang olyan földöntúli, olyan nem evilági, olyan gyönyörű, hogy csakis égi lehet. Akkor úgy éreztem, nem tudna hazudni nekem.
Sajnos tévedtem.
Nem oszlottek el teljesen kétségeim, és ezt ő is megérezhette.
- Hát bizonyítsak magának?
Nem tudtam, mire gondol azzal, hogy 'bizonyítani'. De hamar megértettem. Akkor, amikor felcsendült a hangja.
Éneklő lélegzés.

Szél szárnyán, vad éjszín tenger fölött
Angyalok jőnek, álmodon őrködők,
Angyalok jőnek, hogy őrizzenek,
Hallgasd a szelet a tenger felett.

Mennyiszer hallottam ezt a dalt Apámtól: ezt dúdolta altatódalomként, és ezt a dal kísérte a sírba is.
Mélykék tengerek, smaragdzöld erdők, fehér égbolt. Fekete sziklák, apró kislány, aki halkan énekel.

Halld, fú a szél drága, halld, fú a szél.
Fődet ne horgaszd, halld fú a szél.
Kékséges vízre kiúsznak a sajkák,
S az ezüst heringet csak egyre hajtják.

Amikor a tenger összeolvad a csillagos éggel, a végtelenben lebegsz. Nincs 'közel' és nincs 'távol'. Elvész minden valami láthatatlan, ezüstös ragyogásban. Valami messzeringó éneket hoz magával a szél:

Ezüst a hering és ezüst a tenger,
Ezüst lesz nékünk a kedvesemmel.
Halld, fú a szél drága, halld fú a szél,
Fődet ne horgaszd, halld fú a szél.

Elhallgatunk. Észre se vettem, de együtt énekeltem vele. Hangom csak kósza szellő az éjszakai, forró viharban.
- Hisz nekem? - mit is mondhattam volna ezután.
- Bocsásson meg. - lehajtottam a fejem, mintha előttem állt volna és kerülnöm kellene a pillantását. - Bocsáss meg, Angyal.
- Hát mégis teljesítheti Apja kívánságát.
- Éspedig? - hangom egy kicsit bátrabban csengett.
- Hangja elsőrangú, de nem jól képzett. Csiszolatlan gyémánt. Ha beleegyezik, én tanítanám. Megóvnám attól, hogy elkallódjon a hatalom és a tehetség útvesztőjében. De ehhez bíznia kell bennem. Hinnie kell.
Ez parancs volt, de olyan könyörgő és szelíd, hogy nem éreztem a parancsoló hangsúlyt. Csak a Hangot akartam hallani. Túláradó boldogság ömlött el bennem, mint valami meleg, édes ital.
- Megtenné?
- Vállalná?
- A magáé a lelkem. Magáé a hangom
- Kerestem a művészetet, az emberi szépséget, a tehetséget. Magában megtaláltam mindezt. Halandó szépség; én isteni szintre emelem. Megtaláltuk egymást. Már nincs visszaút.
- ...nincs visszaút...
- Nem élhetünk egymás nélkül, szükségünk van a másikra.
- ...szükségünk van...
- Egyszer talán találkozunk.
- ...találkozunk...
Kábult boldogságomban csak visszhangként ismételtem behízelgő szavait.
Nem éreztem a zsarnokságot.
Nem éreztem a veszélyt.
Nem éreztem a halált.
Csak mi voltunk, ketten.
Én és a Zene Angyala.

by Phanatic