Ha egy ajtó becsukódik, kinyílik egy másik...

Eljött hát a nap, mikor az álmok véget érnek.
Minden, ami valaha fontos volt, elmúlt. Új fények gyúlnak, új hangok csendülnek fel a sötétben, a süket csöndben, az Operaház színes, üres világában. Új díszletek, talán szebbek, mint a régiek. Több pompa, több látszat. Több semmi.
Csak annak nem fáj a magány, aki nem élte át még azt, milyen kötődni valakihez.
Egy biztos pont az életben, egy lüktető, érző lény, aki fontosabb mindennél. Még saját magadnál is. Nem tudod, nem is kérdezed az okát annak, miért van ez így. Tulajdonképpen észre se veszed, hogy megváltozol. Az emberi önzés, saját magad szeretete, amelyet eddig ne volt kire pazarolnod, most új értelmet nyer. Már nem félted a saját személyed, nem állsz meg a tükör előtt, figyelve ismerős, idegen arcod rezdüléseit. Ha most belenéznél, ugyan azt látnád, mint korábban. Nem változtál meg, nem lettél valaki új, valaki más. Ha gyűlölted a világot, most nem fogod megszeretni. Ha tudtál ölni, most is képes leszel rá. Minden ugyanaz maradt, de személyed most már mást szolgál. Az önzés Rá irányul, Őt akarod mindig magad mellett tudni, Őt akarod nézni órákon át. Ha látsz valamit, ami megindít, ami szép, ami jó, Ő jut az eszedbe. Ha veszély fenyeget, csak Őt akarod biztonságba helyezni.
Különös dolog a szerelem. Talán a legerősebb kapocs ember és ember között.
De nem olyan tiszta, nem olyan égi, mint ahogy a tündérmesékben mondják. Hiúságon, kapzsiságon, irigységen alapszik. Düh és gyűlölet táplálja, lelked legaljasabb érzései és gondolatai testesülnek meg benne.
Megszerezni, megtartani. Elemészteni, szzéttépni, őrizni. Megölni, megmenteni saját magadtól.
Borzalmas, mégis gyönyörű. Lába nyomán kénköves tűz emészt el, de mosolya angyali. Ruhája szíved vérétől vöröslik, de szárnyai hófehérek, lágy fuvallattal hűtik meggyötört, fárad testedet. Pillantása pokolba taszít, de hangja megidézi a mennyeket.
Megfertőz, mielőtt észrevennéd. Ránézel valakire, belenézel a szemébe és onnan ő nevet vissza rád. Mire észbe kapsz, már a nyakad köré fonódott inakból és izmokból font kötele. Gyorsabban öl, mint a Fekete Halál. Gyorsabban, mint a pandzsábi lasszó.
Először talán harcolsz, de később már nem törődsz vele. Hazugságokon edződött leked elhiszi, hogy ez nem szerelem, csak vágy. Ösztön. Kell a teste, kell a lelke, kell a szíve. Vele kell, hogy legyél, mindegy, milyen áron.
Olyan, mint az ópium. Ha egyszer a rabja lettél, többet nem szabadulsz. Pusztlás, halál vár a rózsákkal hintett ösvény végén. Nem érzed, ahogy a tövisek beleállnak a talpadba. Nem látod, hogy utad szegélyező márványszobrok arca eltorzult, karjaik töröttek. Csak a puha, lágy, fehér szellőt érzed, az angyal tollainak simogatását.
Csak ennyi, és már elvesztél.
Talán én is éberebb lehettem volna. Ha észreveszem, hogy mindez csak illúzió, megmenekülök attól, hogy újra egyedül maradjak. Nem ülnék itt, a szívem, az életművem romjain, álarc nélkül, elveszetten, kitaszítottként, bámulva a iszonyú arcom, álmaim groteszk darabjait a széttört tükrök szilánkjaiban.
Visszaszerezhetem még azt a világot, amit csak mozdulatokból, szavakból, halvány mosolyokból és legördülő könnycseppekből építettem magamnak?
Hisz én is csak olyan vagyok, mint egy tükör. Nem létezem, amíg rám nem nézel. Most, hogy elmentél, hogy bezárult az égi királyság kapuja, itt maradtam, cél és értelem nélkül. Vakon meredek a semmibe.
De talán még nem késő. Első lépésem ugyan még bizonytalan, szemem nehezen szokik hozzá a tárgyak éles kontúrjaihoz, a valóság nyers színeihez. Érted mégis meg kell tennem. Egyszer elengedtelek, de most nem menekülsz.
Felvillan bennem a józanság utolsó, kétségbeesett szikrája, villámként hasítva át a rámboruló sötétséget:
"Miért is küzdjek? Magamért, aki becsapott? Érte, aki eltaszított? Azért, hogy újra eljussak ide, ahol most vagyok? Hogy minden percben emlékezzek rá: volt már jobb is? Hát megéri?"
Érzem, ahogy szememben őrült, eszelős láng gyúl, arcom kínos, ördögi vigyorba torzul.
Igen. Megéri. Mindig megéri. Mert élni sosem késő.

by Phanatic