Erik összezárva önmagával.
Angyalok. Égi tünemények. Fény, kacajok, virágok. Fehér tollak lebegnek. Élet. Démonok. Bukott angyalok. Sötét, sikolyok, sírok. Vérmocskos szárnyak csonkjai. Halál. Sakkfigurák. Marionettek. Feketék - fehérek. Hazugságok. Az élet illúziói. Bábuk. A világ panoptikuma. Nappalok. Éles fények, durva hangok. Emberek. Éjszakák. Vak homály, süket csend. Szörnyetegek. Nincs átmenet. Nincs kiút. Nincs határ. Démonarcú angyal. Vérrel írt kották. Téboly, művészet, őrület. Táncoló élő-halottak. Összetört sakkfigurák. Lánc nélküli marionettek. Széthulló képek. Lázálmok. Túllépett önmagán a Teremtő. Szürkület. Lágy zajok, tovatűnő képek. Szellemek, árnyak. Fantomok. Összemosódott képzelet és valóság. Fekete. Fehér. Szürke. Vörös. Túl sok vörös. És tükrök mindenhol. Arcokban, szemekben, önmagadban. Rád mutatnak. Hívnak. Sima üveglap. Mint a víz, fodrozódik. Torzít. Megreped. Ezüst repedés kettészeli az arcod. Darabokra esel szét. Már nem vagy önmagad. De akkor ki lehetsz? Mi lehetsz? - Senki vagy. - Nem. - Hiányoznál valakinek? - Talán. - Senki vagy. - Menj... - Ó nem. Nem hagylak el. - Tűnj innen. - Kihez beszélsz.? Egyedül vagy. Aranyszemek. Kutatnak vakon. De már nincs semmi. Nincsenek vágyak. Nincsenek álmok. Nincsenek gondolatok. Te sem létezel. Nincs itt senki. De akkor...? - Ki van itt? Távolodó kacagás: - Egyedül vagy...
by Phanatic |